Még 2010 utolsó előtti napján elmentünk Dórával és Ádámmal vacsorázni a Maharaja indiai étterembe, amiről posztoltam is akkor egy vészjóslót a Facebookra. Megfenyegettelek titeket, hogy írni fogok az estéről, és hát tessék, itt a poszt, nem vádolhattok azzal, hogy a vakvilágba pufogtatok.
A vacsorát a Lucullus szervezte, rövid időn belül másodszor vettünk részt a rendezvényükön, ők tömték belénk a 21 fogást is Wangnál. Kimondottan szimpatikus szervezetről van szó, Turóczi Gábor elnök szabadidejében paprikás csirkét főz a világ különböző pontjain, például az Északi-sarkon (ez egy külön posztot is megérne), amikor meg épp dolgozik, vacsorákat szervez a jobb Budapesti éttermekbe. A Lucullus tagok általában 5,5 ezer forintért, az utcáról betévedők egy ezressel drágábban annyi fogást ehetnek, amiért máskor biztos többet kéne kicsengetniük, ráadásul sztorikon, bemutatókon, előadásokon keresztül egy kicsit megismerhetik azt a kultúrát is, amelyiket épp felfalják.
A Maharaja étteremben a tulajdonos is előkerült, aki egyébként Indiában született, de most már Budapest mellett Bécsben is üzemel éttermet: állítólag az osztrákoknál óvatosabban kell bánni az erős ízekkel, mert az ő gyomruk nehezebben veszi be a fűszereket, mint a szalonnás-kolbászos lecsón meg pacalon nevelkedett magyar.
Na de térjünk a konkrét vacsorára: három fogás volt, amik tovább voltak bontva, hogy összesen 11 féle indiai ételt kóstoljunk meg. A jó hangulatot már garantálta az ázsiai sör, 900 forintba kerül egy üveg, tehát nem különösebben olcsó, de határozottan izgalmas íze van a Kingfishernek.
Az első tányéron két világ csapott össze, egy visszafogottabb és egy izmosabb. A shikampuri kebab (gyógynövényekkel töltött darált bárányhúsgombóc-tallér) mellé Allo tikki chaatot, azaz fűszeres burgonyatortácskát adtak joghurttal, chutney-val, és gyömbéres hagymaszósszal. A bárány íze inkább visszafogott volt, finoman átsült a fogás, de nem vette el az eszem, a "köret", amit Indiában az utcán hatalmas üstökben sütnek, viszont már igazás dús, önmagában is változatos fogás volt, ami mellett a friss zöldségek csak epizódszerephez jutottak. A tányérra pakolt csípősz szósz elengedhetetlen volt és meggyőző.
Na de. Jött a főétel, ami, pontosabban annak néhány fogása valami elementáris erővel írta át azt, amit én eddig az indiai konyháról tudtam. Nem a Badami marha kormára (puhára főtt marha mandulareszelékkel sütve, csillagánizzsal és kardamommal ízesítve) gondolok: ez elveszett a fajsúlyos versenyzők között, annyira, hogy bár kóstoltam, azt hittem, ki sem hozták egy az Indiában luxuseledelnek tűnő fogást. A citromos rizs könnyű, remek kiegészítő, de sosem juthat főszerephez olyan szereplők mellett, mint például a radzsasztáni allo kadai masala, azaz vörösjoghurtos szószban főtt burgonya és hagyma. Ezt az ételt eredetileg azért rakták joghurtba, hogy tartósítsák a három-négynapos sivatagi utakra, a végeredmény egy erős, kicsit csípős narancssárgás izé.
A royal green oeas, azaz a királyi zöldborsó bennem nem hagyott olyan mély nyomot, a naan, ez a lepényszerű étel kiváló volt, se nem száraz, se nem zsíros, de minden, amiről eddig írtam, az összes fogás, történet, fűszer egy dologra volt jó: hogy keretbe foglalja a brutális, átütő, elképesztő, gasztronómiai harckocsit, a malabari zöld csirkét. A színe gyanús, de a keralai, tandoor kemencében sült csirkecomb friss korianderrel, zöld currylevéllel és szegfűszeggel, amit 24 órán keresztül pácoltak, aláhúzta és az emlékezetünkbe véste azt, amit az este során az indiai kaja jelentett. A csirke omlós volt, finoman átsült mégis szaftos, a pác meg olyan új tartalommal gazdagította az egyébként szerintem unalmas szárnyast, hogy már emiatt megérte elmenni a Lucullus vacsorájára. És pont a malabari zöld csirke miatt nem baj, hogy a többi fogás nem volt olyan erőteljes: változatosak voltak az ízek, különlegesek, izgalmasak, de a szerepük csak annyi lehetett, hogy letérdeljenek a csirke előtt, és velem együtt imádják azt.
Ezek után a desszert, a gyümölcsjoghurt banánnal és kókusszal, már simán csak fimom volt, a joghurtos alapú ital, a mango lassi viszont kiváló.
Összességében tök jó volt a Maharaja vacsorája, minőségi alapanyagokból, nagy hozzáértéssel és szeretettel készítették nekünk a fogásokat, biztos, hogy vissza fogok még térni a tett színhelyére. És a tányéromon tuti lesz zöld csirke.